Számodra az anyaság az elsődleges hivatás. Mit jelent ez pontosan? Azért szeretném, hogy kifejtsd, mert manapság ritkán találkozni ezzel.
Úgy gondolom, hogy manapság sem ritka az, ha egy nő számára a család a legfontosabb, csak ez nem kap akkora publicitást, mert nem olyan látványos. Az anyákat – kezdve a saját anyámmal – mindig is hősnek tartottam. Mert egy családot összetartani, gondoskodni a férjről, gyerekekről testi-, lelki-, és szellemi és sokszor anyagi értelemben is valóságos kihívás, a szó legszorosabb értelmében teljes életáldozatot kívánó misszió. Az anyákat ráadásul bármelyik szuperhős is megirigyelhetné. Az X-men Xavier professzora sem olyan jó gondolatolvasó, mint ők, öngyógyításban Wolverine-en is túltesznek (egy anya nem lehet beteg soha), képesek megállítani az időt (hiszen anélkül hogyan is készülhetne el minden este időben a vacsora), a teleportálás a kisujjukban van (máskülönben nem tudnának egyszerre három helyen lenni) a harcművészt bármelyik ága csuklóból megy nekik (ha gyerekeiket kell megvédeni)…
Mi, a férjemmel mindig is sok gyereket akartunk. Ez talán onnan jött, hogy én egykeként nőttem fel, és nagyon szenvedtem attól, hogy nem lehet testvérem. Másrészt hívő reformátusok vagyunk, Isten ajándékaként fogadjuk a gyermeket. No, meg nagy kalandorok is, hiszen minden újabb gyerek egy újabb kihívás, egy olyan világ, amit hihetetlenül izgalmas felfedezni.
A lemondás, vagyis az életáldozat, ahogy fogalmazol, nem olyasmi, amitől ma félünk, menekülünk?
Ez talán azért van mert sokan egyenlőségjelet tesznek az (élet)áldozat és az önfeladás között. Pedig erről szó sincs! Az áldozat – legalább is az én olvasatomban – nem egy önsanyargató dolog, hanem annak a boldogsága, hogy „megtehetem érted.” Áldozat nélkül nincs fejlődés, zárvány maradok, ha csak magamnak élek. Csak akkor tudok a saját életemben, szakmámban előrelépni, ha képes vagyok túllátni magamon, ha alá tudom rendelni a saját érdekeimet a közösség (munkatársi gárda, család vagy éppen nemzet) érdekeinek. Ez egy apró lépés, ami azután új távlatokat nyithat meg a közösség előtt, amely által én is előbbre jutok. Én úgy látom, hogy az áldoztahozatal logikája nem az, hogy felajánlok valamit és azután kevesebb leszek hanem, hogy az áldozat valóban meghozza a gyümölcsét, a befektetett idő, erő, szaktudás, pénz hatványozottan tér vissza egy másik időpontban. Sokszor, sokan kérdezték már, hogy bírom azt a sok mindent, amit csinálok. Ez a titka. Tényleg sokat adok, de még többet kapok vissza.
Hogyan működik az az élet, amikor csak a család, a gyerekek vannak? Neked voltak ezzel nehézségeid, amikor szívesebben csináltál volna mást?Vagy kezdettől örömteli volt számodra, és megtaláltad benne magad?
Rettenetesen élveztem az anyaságot, és sokáig tényleg csak a család töltötte ki minden időmet. De abban az időszakban, amikor a középsők jöttek, három év alatt három baba, végtelenül kimerültnek érzetem magam. Akkor már hetedik éve voltam otthon a gyerekekkel; Anna iskolás volt, Eszter ovi előtt, Ati másfél éves, Emesénk pedig épp akkor született, s velem összeomlott a világ. Úgy éreztem, hogy semmire sem vagyok alkalmas, még a háztartásvezetésre sem. Az esetek többségében jó, ha délután háromkor ebédeltünk, mert hiába igyekeztem, két szoptatás, egy banánturmix és egy müzli közé képtelen voltam beiktatni a székelygulyást, főleg úgy, hogy közben a biliztetés és a pelenkamosás se maradjon el. A szókincsem rohamosan csökkent, egyre erősödött bennem a tudat, hogy csak „röff-röff”-ökben és „gyí, pacik”-ban vagyok képes a világról alkotott képemet kifejezni, olvasmányélményeim megrekedtek a Boribonnál és Babarnál, s ha valami szívderítőt akartam énekelni, akkor csípőből rágyújtottam a Kis kece lányomra.
Ha őszinte akarok lenni, azt azért el kell mondanom, hogy hihetetlen tulajdonságokat is felfedeztem magamban. Képes voltam bárhol, bármikor elaludni úgy, hogy a körülöttem folyó eseményeknek egyetlen mozzanatát sem veszítettem el. Így, amikor a férjem megvádolt, hogy belealudtam az esti áhítatba, gond nélkül visszamondtam neki a lózung minden gondolatát. A délutáni csendes pihenő idején is ugrottam azonnal, amikor az egyik gyermekem alvás helyett kidobta a kakis pelenkáját az ablakon, vagy ha éjszaka csak egy kicsit is másként vette a levegőt a kruppra igen hajlamos nagyobbik fiam. A probléma csak az volt, hogy ezt a képességemet olyan tökélyre fejlesztettem, hogy lassan a férjem sem tudta megkülönböztetni, hogy ébren vagyok-e, vagy alszom. És akkor azt mondta, hogy elég. Itt változtatni kell, méghozzá radikálisan és azonnal.
Az első lépés az volt, hogy elzavart angolórára, hogy heti háromszor emberek között legyek, és képes legyek újra emberi nyelven kommunikálni – magyarul vagy angolul, mindegy, csak ne a háromévesek szintjén. Az órák idejére átvette a gyerekeket, a háztartást, sőt biztatott, hogy vágjak bele egy posztgraduális képzésbe is. Azóta is hálás vagyok neki ezért. Ha akkor, ott nem nyúl utánam, lehet, hogy elhittem volna magamról, hogy többre nem vagyok képes.
A második nagy szerelem a gyerekkönyvek egyenesen ebből az elsőből, a családból következtek, ugye?Hogyan születtek meg az úgynevezett olvasónaplók, hogy lett belőlük könyv?
Ha megkérdezik, hogyan lettem íróvá, mindig azt válaszolom, hogy a gyerekek. Először a tanítványainknak kezdtünk el munkafüzeteket készíteni. Ezek közé tartozott többek között az olvasónapló sorozat is. Akkoriban még nem beszéltünk élménypedagógiáról, csak csináltuk. Mert nekünk mindig is az volt az elvünk, hogy úgy kell tanítani, hogy a tananyag az élet szerves része legyen, és valóban élmény legyen az ismeretszerzés. Ehhez azonban nem feleltek meg a hivatalos tankönyvek, így írtunk helyettük másikat.
A gyerekkönyveket is hasonló motivációval kezdtem el írni, mivel a nyolcvanas-kilencvenes években nem volt korszerű keresztyén gyerekirodalom. A keresztyén könyveket nyugatról hozták be, így közel sem tükrözték azokat a problémákat és viszonyokat, amelyek között a gyerekeink éltek, a hozzáférhető művek a realitással köszönő viszonyban sem voltak. Apró, gyereknek álcázott szentek, kánaáni nyelven osztották az észt, mindehhez pedig hozzájött még a gyenge fordítás. Mikor már sokadszorra felbosszantott egy ilyen gyerekirodalomnak csúfolt könyv, fogtam magam és megírtam az első regényemet, mert tudtam, hogy ennél én sokkal jobbat írok.
Mi az eredeti végzettséged? Hisz rengeteg izgalmas kutatási területed van:gyermeklélektan, házassági konfliktusok, kríziskezelés, marginalizált rétegek problémái, művelődés-, kultúr-, és vallástörténet, teológia, kirekesztés a kisközösségekben, a társadalomban, példaértékű életutak, sorsok a XX. században, helytállás krízishelyzetben, komplex, kreativitásra épülő tanítási programok, módszertani segédanyagok, felnőtt-, ifjúsági-, és gyermekirodalom, kortárs irodalom…
A férjemmel mindketten pedagógusok vagyunk, de lassan már két évtizede írással, szerkesztéssel keressük a kenyerünket. Az első, és legfontosabb a pedagógiai szakirodalom. Rengeteg módszertani anyagunk jelent meg, mert a mai napig fontosnak tartjuk azt, hogy megújuljon, gyerekszerűbb legyen a hittantanítás. Egyéb munkáim mellett jelenleg egy hitoktatói honlapot is szerkesztek, amely nem csak nálunk, hanem Európában is az első web2 oldal a szakmában. Ezen túl mindig vannak „mániáim”, kutatási területeim, mint például a 20. századi magyar misszionáriusok élete. Az újságírás konkrét pénzkereset, de nagyon szeretem csinálni.
Például ilyen a játéktervezés is…
A játék közös szerelem a családban. Mindannyian nagy játékosok vagyunk, halálosan komolyan játsszunk, mintha az életünk múlna rajta. Mindig is úgy gondoltuk, hogy az élet dolgaira a játék, és konkrétan a társasjátékok kiválóan felkészítik a gyerekeket. Olyan készségeket tartunk mi magunk is edzésben a társasjátékokkal, amelyek ma eléggé háttérbe szorulnak az oktatásban. A társasjáték során (persze itt nem a Kinevet a végén típusú játékokra gondolok) az ember viszonylag rövid időn belül a saját bőrén érzi a döntései következményeit. Ráadásul ezeket a döntéseket gyorsan kell meghozni, mérlegelve az adott játékuniverzum minden szabályát és eshetőségét. A játékfejlesztésben nekem a kooperáció a mániám. Rendre átalakítom a boltban vásárolt stratégiai játékok szabályait is, hogy ne egymás kárára vagy egymás kijátszásával jussunk győzelemre, hanem a saját erőink maximális kihasználásával, ha lehet együtt, összefogással. Mert persze, fontos a győzelem, de ennél fontosabb a játéköröm, amit ma sokszor elfelejtünk.
Az első saját tervezésű játékokat egyébként szintén a tanítás hozta meg. Az évek folyamán azonban a didaktikai játékoktól eljutottunk a komoly stratégiai, kommunikációs és logikai játékokig is. Idén pedig a Gémklub pályázati kiírásra benyújtott három társasjátékunk vitte el az első három helyet, így a következő években már náluk is jelennek meg társasjátékaink.
Mikor szüremkedett be az irodalom komolyabban az életedbe?
Az irodalom nem szüremkedett, az irodalom volt, és van, és lesz. Olyan anyát kaptam a sorostól, aki esti meseként nem csak a Jancsi és Juliskát mesélte el, hanem János vitézt, a Romeo és Júliát vagy az Odüsszeiát. Ovis koromban például két nagy kedvencem volt: a Mazsola és Goethe Tündérkirálya.
Tehát az irodalom mindig velem élt, de sokáig, 36 éves koromig eszembe sem jutott, hogy azok a történetek, amik a fejemben vannak másokat is érdekelhetnek. Azután azonban, hogy elkezdtünk szakkönyveket, gyerekkönyveket írni lejegyeztem néhány történetet, novellát, és elküldtem a Holminak. Azonnal lehozták. Ez a lapszám Szabó Magda kezébe került, aki levélben megkeresett, és biztatott, hogy írjak még tovább, sokszor szó szerint rugdosott, hogy vegyen komolyan magam. Ha ekkor az indításnál Závada Pál, Réz Pál a Holmi főszerkesztője nem fogad el, ha Szabó Magda nem segít mentori tanácsaival, talán örökre a fejemben maradnak a történeteim.
Most hány évesek a gyerekeid? Mostanára hogy nagyobbak, hogyan szerveződik egy nagycsaládos anyuka élete?
Huszonnégytől tizennégyig és van egy két éves unokánk is. Iszonyúan élvezem ezt az időszakot is. Három majdnem felnőtt és két kamasz gyerek folyamatos szellemi kihívást jelent. Szeretek velük lépést tartani, olvasni a számukra fontos könyveket, megnézni a filmjeiket, hallgatni a zenéiket. Nagyokat beszélgetünk, vitatkozunk számunkra fontos dolgokról, rengeteget röhögünk, és oltjuk egymást a Facebook-on. A közös programokra csak az időt nehéz összeegyeztetni, imádunk együtt lenni, csak mindenki nagyon elfoglalt. Az esti családi vacsorák pedig élményt jelentenek minden nap.
Egy gyerekektől zsibongó házban és egy full-time anyukaság mellett hogyan lehet alkotó munkát végezni? Az embernek van egy képe az elvonuló írónőről, de esetedben nem valószínű, hogy ezen romantikus séma szerint működik a dolog…
Hát nem. Olyannyira nem, hogy még külön dolgozószobám sem volt több, mint két évtizedig. Ezt a családon belül sokszor hangoztattam is, kifejezetten mártír hanghordozással, hiszen mindenkinek volt saját szobája csak nekem nem. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy többször átalakítottuk a házat, és ilyenkor rendre felmerült, hogy „kéne anyának egy dolgozószoba”, de valahogy mindig fontosabb volt valami. Múlt nyáron azonban úgy hozta a sor, hogy „rám szakadt” egy teljesen elszeparált a dolgozószoba, ahol csend van, béke, nyugalom, ahol szárnyalhatnak a gondolatok, mert azt sem hallom meg, ha a gyermekeim Molotov-koktéllal kísérleteznek a konyhában. Nagyjából három napot bírtam ki, azután szépen visszasunnyogtam a nappaliba. Képtelen voltam úgy írni, hogy nem zajlik körülöttem az élet. Úgyhogy általában a ház legzsúfoltabb és legzajosabb pontján ülök le dolgozni, mert nekem ez így megy a legjobban. Persze vannak olyan dolgok, amelyekhez komoly figyelem kell. Ezeket a munkákat éjszakára hagyom, mert kifejezetten bagoly típus vagyok: este tízkor kezdek el igazán élni. A ház éjfél körül jobbára elcsendesül, így hajnali háromig, négyig nyugodtan írhatok.
Az írás ma vállalkozást is jelent, ugye? Az üzleti oldalba mennyire sikerült beletanulnod?
Semennyire. Nem vagyok egy adminisztrátor típus, sírva fakadok, ha egy hatjegyű számsort le kell írnom. Ez az oldala nagyon nyögve nyelősen megy, de szerencsére a legnagyobb lányom, Anna, ma már rengeteget segít ebben.
Mennyire foglalkozol saját magad/magatok menedzselésével? Vagy hagyod a dolgokat természetesen történni, találjanak rád?
Öt gyereket írásból csak úgy lehet eltartani, ha jól menedzseled magad. Általában elég határozott vagyok, tudom, hogy mit akarok elérni, és ezt képviselni is tudom. A szakmai, újságírói munkában, ha kell, a betonfalon is átmegyek, a szépirodalomban viszont alapvető dolgokat sem tudok megtenni. Amíg például a hitoktatás területén gond nélkül tárgyalok egyházi főméltóságokkal, addig a legújabb regényem évek óta kiadásra vár, mert képtelen vagyok felvenni a telefont és beszélni a szerkesztőkkel.
A városi legenda szerint Mészöly Miklóstól egyszer megkérdezték, miért nem engedi, hogy felesége, az egyébként igen jó tollú Polcz Alaine is írói pályát fusson be. Mészöly azt válaszolta, hogy egy családban bőven elég egy alkotó ember, néha még sok is. Nálatok hogy van ez?
Nem egészen úgy, mint Mészölyéknél. Mostanra kezd kibontakozni egy alkotó műhely a családunkban, hiszen Zsolt költő, Anna lányunknak a harmadik regénye jelenik meg hamarosan a Jelenkornál, Eszter műfordítónak készül. Emese is próbálgatja a szárnyait, idén második lett Sárváron az Írószövetség szervezésben megrendezésre került diákíró pályázaton. Attila a média irányba mozdult el, és nem csodálkoznék rajta, ha Csanád is valamilyen művészeti területen próbálná ki magát. Nálunk a család az első teszter, mert tudjuk soha, sehol nem fogunk olyan éles, de konstruktív kritikát kapni, mint egymástól. Ez nem csak a felnőttek között működik, hanem a gyerekeink mindig nekünk és a testvéreiknek mutatják meg a dolgaikat először. Nagy viták alakulnak ki sokszor egy-egy születendő mű körül. Zsolt széles látóköre, műveltsége, és nem utolsó sorban hihetetlen intuíciói és szuggesztivitása mindannyiónknak sokat jelent, a gyerekek még a kamaszkor legviharosabb időszakaiban is akceptálták a véleményét.
Nehéz-e eljutni addig, hogy az ember jóba legyen saját magával?
Én mindig jóban voltam önmagammal, még a válságos pillanatokban, a krízis helyzetekben is. A legmélyebb pontokon is tudtam, hogy „oké,most helyzet van”, de ha magamból képes vagyok kihozni a legjobbat, akkor ez a probléma meg fog oldódni, a hitem pedig átlendített sok olyan dolgon, ami emberileg kilátástalannak tűnt. A vidámságom, a humorérzékem és az élni akarásom a legnyomorúságosabb pillanatokban sem hagyott még el, úgyhogy elég gyorsan fel tudok állni egy-egy pofon után. De egyébként sem szeretek ölbe tett kézzel ülni, és várni, hogy valaki majd helyre rakja az életemet. Számomra minden nap egy új kihívás. Én még ma is, minden reggel azzal az örömmel kelek fel, mint gyerek-, vagy kamaszkoromban, hogy: „Hurrá! Kezdődik a buli!”
Olvasd és nyerj!
Immár hagyománnyá vált, hogy interjúalanyaink felajánlásából kisorsolunk egy-egy ajándékot, ami hozzájuk kötődik, az ő alkotásuk, művük. A kommentelők közül kerül ki a nyertes: a megjelenés utáni péntek délig lehet hozzászólni az interjúhoz, itt a honlapon.
Miklya Luzsányi Mónika egyik mesekönyvét ajánlja fel a nyertes hozzászólónknak, az Olvassunk együtt! gyerekkönyv sorozatból.
Várjuk a kommenteket!
Ha ismerősei, barátnői közül ajánlani szeretne valakit, hogy bemutassuk az Önálló nők sorozatunkban, vagy szívesen jelentkezne a saját történetével, küldjön nekünk üzenetet az alábbi linken.
Teher alatt nő a pálma, mondják. A nehéz helyzetek egészen különleges képességeket bírnak belőlünk felszínre hozni. A tartós terhelés pedig akár csodákra is képes… Legalább is erre a biztató következtetésre jutottunk 
