Szöget ütött a fejemben az új köztársasági elnök első beszédének utolsó két mondata: A haza minden előtt. És még egyszer: A haza minden előtt.
Ez persze Kölcsey korának a közgondolkodását tükrözi, feltételezhetjük. Gondoljunk csak a saját életünkre, ugyan, hol szerepel abban a haza minden előtt? A párom, a gyerekeim, egyéb rokonyok, az otthonunk, a munkám, a hivatásom, egyéb szenvedélyek, legyen mit enni, elmehetünk-e nyaralni – sokadik helyre a nyugtalanabbjánál még a ki van kormányon kérdése is becsúszhat, de a haza...? Különösen minden előtt...?
Aztán eszembe jutott egy másik kor közgondolkodása is, ahol jelszóvá válhatott az Isten, haza, család hármasság, már nem minden előtt, de egyenesen Isten után a hazával.
A modern pszichológia legizgalmasabb irányzatai rendkívül nagy jelentőséget tulajdonítanak a gyökerekhez való kötődés egészségességének: legyenek azok földrajzi vagy családi gyökerek. Ha kiszakítanak az otthonodból, a dédunokáid is identitásválsággal fognak küzdeni. Ha nem tiszteled a szüleidet, nem találod meg a helyed a világban. Aki vett már részt családállításon, tudja miről beszélek. Összeér az individuum és a sorsul jutott, nem választott, mert nem választható közösség: a család, a haza. Ha nem szeretettel viszonyulsz anyádhoz, az neki is rossz, de neked a legrosszabb. Egészséges lelki fejlődésünkhöz arra van szükségünk, hogy szeressük a viszonyítási pontjainkat a világban: a szüleinket (és az őseinket), a hazánkat. Szeressük, szerethessük azt, ahová vagy akihez tartozunk. A családállítók feladatul adják: tanuld meg szeretni a szüleidet. Ugyanígy feladatul adhatnák azt is: tanuld meg szeretni a hazádat.
Néha könnyű, úgy értem, néha könnyű szeretni. Amikor meglátod a kivilágított Budapestet a repülőből, a Dunával, a hidakkal, a körutakkal (az amerikai négyzethálós városok után). Amikor erdélyi templomban hallod énekelni a Boldogasszony anyánkat augusztus 20-án. Amikor hosszú bécsi tartózkodás után a gyerekek meglepve fedezik fel, hogy Budapesten sárga a villamos. Amikor külföldi vendégeknek mutatod a Parlamentet a várból, a várat a Lánchídról, a Lánchidat a sétahajóról. Amikor a Muzsikás játszik a Metropolitanban. Amikor a jégkorongozóink megverik a litvánokat. Amikor felkúszik a háromszínű zászló a zászlórúdra, és egy külföldi ország külföldi zenekara reménytelen sutasággal belekezd a himnuszunkba. Ilyenkor segítenek a hormonok meg az adrenalin, hirtelen szeretjük, ami máskor eszünkbe sem jut, a hazát.
A szeretés felelősségvállalást jelent. A fenntarthatóság különféle elméletei, a társadalmi felelősségvállalás élenjáró gondolatai mind megfogalmazzák a felelősséget közvetlen környezetünk iránt. Van tehát modern filozófiai, ha úgy tetszik etikai, sőt közgazdaságtani irányzat, amelyben a haza megmagyarázható, érvekkel körülbástyázható helyet kap a legfontosabb emberi értékek között. Úgy tűnik, szükségünk van a hazára, egészséges és szerethető hazára, amely csak akkor lesz egészséges és szerethető, ha mi annak látjuk, ha mi azzá tesszük. Úgy tűnik, a becsületes adófizetés és a törvénytisztelő magatartás egyéb megnyilvánulásai nem csupán egy eltűnt korból ittmaradt, élhetetlen és merev, humánus kommunikációra képtelen úriembek és úriasszonyok bolondériái. Hanem modernkori erények, egy új világ jellegzetes elvárásai felénk. Az új világ új polgára, akinek a fenntarthatóság, a közösség, az egymásért való felelősségvállalás jelszavai vannak zászlajára tűzve, szereti a hazáját. Szereti és felelősnek érzi magát érte. Ahogy – visszakanyarodok – anyánkért is felelősséget érzünk. Mi, okos, erős, nagy teherbírású felnőttek. Hiszen ki viselné gondját, ha nem mi?
Ez egy anyáknapi bejegyzés, és a hazáról szól. A hazaszeretetről. Leírhatom persze ennél szájbarágósabban is, hogy párhuzamot kívánok vonni édesanyánkhoz és az édes anyaföldhöz fűződő kapcsolatunk között, de akkor rögtön egyenesen soviniszta színben tűnnék fel. Maradjunk csak a szimpla tények különálló mondatokban történő leszögezésénél. Anyák napjáról a haza jutott eszembe. Mégpedig az jutott eszembe, hogy ez a párhuzam, vagy méginkább a mindannyiunkat az anyjához fűző, nem feltétlenül racionális érzelmi kapocs mellett szóló nem feltétlenül racionális érvek talán megállják a helyüket a haza viszonylatában is, egy mégoly felvilágosult és liberális koponyában is.
